2014. október 23.

Bölecz Béla: '56 Emlékére

Alkony vérszínű bársonya
Lekünkre pecsétjét rányomta,
Ifjú tűz lelkünkben lángra gyúlt, 
Fohászunk piros vérünkbe fúlt.

(Lelketlen páncél dobozok, 
A hódító szovjet kolhozok
Mérges nyilait reánklőtte.
Hullott népünk sorba' előtte.)

Mi mentünk előre, mint bajnok,
Ha trombita hívója harsog;
Vittük kezünkben a tört kopját, 
Zengtük a haldoklók gyászdalát.

Nem volt megállás, csak előre,
Festvén utunkat vörösre
Piros vérünk forró cseppjei,
Ahogy elhulltak népünk ezrei.

Mi nem álltunk meg. Elénk álltak
A tankok, mint acél katonák,
Golyók záporában tört felénk
Mohácsnál felejtett gyász regénk.

Anyánk pillája könnybe süllyedt
A haldokló gyermeke felett,
Golyónk sivítása dalt zengett,
Szárnyára tűzvén a holt lelket.

Csak fegyvert és levegőt kértünk;
A Szabadság oltárán vérünk
Öntözte kelet rózsakertjét:
Lánctalpak csikorgó kerekét.

A szellem mákonyát itatta
A vörös párt tölcséres szava;
"Kegyelmet adunk mindenkinek",
- Kreml tornyai Istent idéztek.

Élő kezében fegyver maradt,
A holt kezéhez fegyver tapadt,
Nem lévén köztünk ingatag
S ömlött a vérünk mint patak.
           
***

Ágyúcső már embert nem talál,
Az utcán orosz tank és halál,
Vérszag, patkány és vörös csillag
Hullámi lassan összecsapnak.

Népünknek ezre már elhullott,
Az utcán rab és szabad halott.
A nap izzó fényét elnyomta
A vörös csillag tüzes pokla.

Vancouver, 1961. július

Forrás: Nyugaton is felkel a nap - A nanaimoi magyarok életképei kötetből