2015. július 5.

Arthur Rimbaud: A részeg hajó

Hogy jöttem lefelé egykedvü, vén vizeknek
folyásán, vontatóim már nem jöttek velem:
lármás rézbőrü raj közt céltáblául sziszegtek
bepingált póznasorhoz nyilazva meztelen.

De, hogy mi sorsra jutnak, mindegy volt nékem ez,
hogy búzám belga búza, vagy hogy gyapotom angol -
alighogy véget ért a parti furcsa hecc,
vizek szabadja lettem, ki vígan elcsatangol.

És tél jött, szörnyü zaj közt s engem, kiiben siket
csend hallgatott tunyán, mint a gyerekagyakban,
felvett az ár: s ha süllyed egy málló félsziget;
a szállhat a habokba dicsőbben és vadabban!

Kegyes volt a vihar: a tengerig vetődve
tíz éjen át lebegtem vidám parafaként
a mélyen, mely a romlás örök hömpölygetője,
s nem néztem: vaksi lámpás vet-é utamra fényt?

Fenyő-ducos begyembe zöld víz lágy íze folyt,
mint almák hűvös húsa csuszik a gyermektorkon,
s hányások s bornyomok, sok kékes lomha folt
letisztult rólam és levált a kormány s horgony.

Azóta egyre fürdök a roppant tengerek
költészetében, melybe csillag csorog és béke
s nyelem e zöld azúrt, hol fulladt emberek
lebegnek olykor mélán s mintegy gyönyörben égve,

mert kékes színüket átfesti drága mámor
s ringatja enyhe rengés a rézszín nap alatt,
s nincs alkohol, csitítóbb, s dal, mely ily puhán forr,
rőt s rosszízü vágyak ettől megalszanak.

S villámtépett eget s tölcsért, mit a vihar hajt,
s a mélységek hintáit s kanyargó áramát
láttam s az alkonyt s hajnalt: ez izgatott galambrajt,
s olyast is, mit az ember, ha sejt is, sohse lát.

Láttam süllyedt napot, vad titkokkal befolyva,
míg olvadt messziségek violája ragyog,
s hallottam, mintha antik tragédiát dalolna:
messzire elhörgő zajt s mely reszket és gagyog.

S vakító hócsucsokról álmodtam zöldszin éjen,
míg messze tengerszemhez rejtelmes útra kelt
az óceánok csókja: izes áram a mélyben
s mentem vele s a sárga s kék foszfor énekelt,

és át sok hónapon, mint ha dagály robog
a sziklahátak ellen: holdkóros vízi csorda,
rohantam, nem törődve, hogy szentszüzes fokok
ragyogó lába zúz és orrom elsodorja.

S találtam tengeren túl s alúl a horizonton
párduc-szem fényü és virágos szigetek
kék és furcsa raját, hol ostorként kibomlón
a pőre nép fölött szivárvány libegett.

Láttam maró mocsárt, hol mint egy szörnyü hálón
a sás közé akadt Rém poklos teste reng,
és vizeket rohadni örök szélcsendben állón
s örvényt, mely tág kerékben az égaljig kereng.

Gleccsert, ezüst napot, gyöngyházhabot, parázs
eget, sok reves roncsot, mik barna öblön úsznak,
hol szörnykigyókat kínoz az élősdi marás
s enyhülni bús szagú vén görbe fákra kúsznak.

S a gyermekeknek én beh szívesen mutatnék
halat, minőt találtam, aranyból, s énekelt,
s züllött utamra olykor rózsát sodort a tajték
s olykor hizelkedőmül édes szél lengve kelt.

S olykor a minden tájak únottja, pólusok
bús kószája: a tenger, míg ringatott panaszlón,
beszórt árnyék-virággal, mely kénszájjal susog
s térden e vak virág közt merengtem, mint egy asszony.

S ringtam, kóbor sziget, és szennyükkel bekentek
szőkeszemű sirályok, csetepatés család,
ringtam s némely tetem tört testemen pihent meg,
majd elhagyott süllyedve, aludni még alább...

Imé, ez vagyok én! züllött hajó, hináros,
kit elvitt a vihar élőtlen éterig,
s zord flotta s békés bárka ki nem halássza már most
részeg roncsom, mely a vizekkel megtelik.

Im bátran, párát fújva, mely rajtam ködként kékül,
utam kaput az ég izzó falába fúrt,
s zsákmányul téptem onnan, finom poéta-étkül
ízes nap-cafatot s nyálas, nyulós azúrt!

Bitang deszkám belepte a villamos medúza,
s nyaranta apró szörnyek tintás raja lapúlt
reám, midőn a hőség tűzvesszejétől zúzva
a reszkető bibor lég izzó tölcsérbe nyúlt.

Óh én, ki immár ötven mérföldnek távolából
hallottam reszketőn a Poklot, mint üvölt,
s kit újra s újra vár a kék és merev távol:
megvetlek, Európa! únt gátú, ócska föld!

Im én! kit túl az égen várt csillagos sziget,
hol már a mámoros menny örök kapúja nyitva,
s hol végtelen mély éjben arany fénnyel piheg
alvó madárseregként a boldog Jövők titka!

De mégis, sokat sírtam: testem hajnal gyötörte!
S kegyetlen volt a hold és keserű a nap,
már lázas derekam gyötrelmes görcstál görbe,
bár megszakadna már s benyelné már a hab!

Óh, ha van Európában öböl még, melyre halkan
vágy vonna: kicsi víz az, egy vak tócsa, hideg,
hol bús fiúcska guggol az ámbrás alkonyatban
s papírhajót ereszt el, mely lepkeként libeg...

Mert kit megfürdetett már minden vizeknek búja,
nem szállhat révbe többé kalmárhajók után,
s jelzászlók és tüzek hivalgó gőgjét únja,
s hogy hídak vad szeme bámúljon rá bután...

Fordította:Tóth Árpád